Viszlát és talán egy Szia (HU)

írta: Gulyás Virág

Először fájt ennyire, ilyen mélyen. Először hasított ennyire mélyre a fájdalom. Minden ház, minden fa, minden tábla, ami elsuhan érezteti, hogy jön, jön a búcsú. A megállíthatatlanul, zakatolva közeledő pillanat.

Az ablakon át csak csupasz puszta, néhol romos házak, bomladozó vasútimegállók, s a vonatok fémízű szaga mindenütt. Emberek jönnek, emberek mennek. Bőröndök cserélődnek.

Te nem mész sehova, te még nem értél oda…

Aztán egy szívárvány! S ekkor igyekszel elnyomni az előbbi fájdalmat, s azt érzed ezt Neked küldték. Igen, Neked, hogy érezd nincs gond. Hogy tudd, nem baj, hogy most fáj, a végén minden jó lesz.

Engedd, hogy fájjon és csak vessz el azokban az élénk színekben, mellyel a szívárvány rád mosolyog.  (körbenézel és látod, hogy senki más nem néz oda, senki más nem kíváncsi a csodára, így végképp elfogadod, hogy ez a tiéd, ez neked érkezett. Becsüld meg!)

Aztán lassan változni kezd a táj, változik a hangulat…már megjelennek az első szélmalmok is, s innen egyre biztosabban tudod, már mindjárt elhagyod. Tudod, hogy itt az idő újra.Már nem tarthatod tovább. Szakítanod kell. Könyörtelenül, őszíntén, csak tenni, amit tenni kell. Nem először szakítasz, mindig eljön az a pillanat, amikor már nem tarthatod tovább, de most valahogy jobban fáj.

Most valahogy a kietlen, megdolgozatlan csupasz föld a világ legszebbje, az épületek pedig egytől-egyig mind az otthont jelentik, s még a savanyú, fémes szag is oly ismerős, oly kedves.

Hol van a megállj gomb az időkerekén? Miért kell ez a fájdalom? S még te vagy a ‘hazaáruló’, mert más országban hajtod a fejed a párnára?

Nem! Ti vagytok a hazaárulók! Ti, akik nem szakítottatok soha és csak ültök, vártok és panaszkodtok. Azt persze oly mélyről, hogy a testetek minden sejtje átérezze.
Nem! Ti vagytok a hazaárulók! Ti, akik nem látjátok azt a csodát, amit én! Nektek nem a világ legszebb tája a délutáni szürkületben fel-felrejlő búzaföld. Ti nem értékelitek, ha valaki azt mondja: ‘legyen szíves odébbállni’.
Nem! Ti ezen megsértődtök, mérgelődtök, arcot vágtok! Ti már süketek vagytok! Ti már nem halljátok, hogy ezek a legszebb szavak, amit hallhattok. Ti csak panaszkodtok, hogy semi nem jó, semi nem működik, mindenki bunkó (igen, ez a kedvenc szavatok! )…. Pedig nem! Ez nem így van, csak Ti már túlságosan el vagytok kényeztve! Ti már elvakítottátok saját magatokat a mesterire fejlesztett pocskondiázással.

A Ti szívetek még sosem tört össze, Ti még sosem mondtátok ‘Viszlát’ anélkül, hogy tudnátok, mikor jöhet a következő ‘Szia’…. Ti csak rohangáltok fel-alá helyeteket keresve, s másokon átlépve. S mindeközben vagy irigykedtek vagy elítélítek azokat, akik mertek felállni, mertek lépni, s engedték, hogy a szívük darabokra hulljon minden alkalommal, amikor felberregnek a motorok. Minden alkalommal amikor a zipzár eléri a végpontot. Minden alkalomma amikor a szüleik szemémbe néznek. (megszokhatatlan pillanatok ezek…)

S Te mégis szembeköpsz, hogy hazaáruló vagyok? Hogy én nem szeretem a hazám, mert a Sors épp máshova hívott? Hát megmondom Neked, nagyobb hazaáruló az, aki a hazaját a saját hazájában szóval és tettel veri, az aki a külföldi előtt azzal szerez pirospontot, hogy ’nézd az én hazám mekkora szar, a tied mennyivel jobb’, vagy az, aki…soroljam még?

S igen, igazad lehet, én nem szeretem a hazám, soha nem is szeretettem, mert én mindig is szerelmes voltam a hazámba. Szidtam-e néha? Igen. Gyűlöltem-e  néha? Igen. Vagyis ezt hittem. De már rájöttem, ez mind hamis kép volt. Én Titeket szidtalak, Titeket gyűlöltelek: Titeket, a panaszkodókat, rosszindulatúakat, irigyeket, helyétnemtalálókat…. Nem akaralak megsérteni. Tényleg nem, de tudnod kell, az ahol mindennap felkelsz az egy csoda!

És ha ezt nem látod, megkérlek, hogy menj fel a padlásra, hozd le a bőröndödet, pakolj bele épp csak annyit, amennyi belefér és húzd be azt a zipzárt. Majd nézz a szüleid szemébe és indítsd be a motrot. Talán már ekkor megjelenik, mint halottak előtt saját életük, hogy szerelmes vagy. Ha még nem, akkor menj, csak menj és menj! Csak nehogy az első akadálynál már is sírva rohanj vissza:  a hazádba. A legtöbbetek itt feladja. S hazatértek. Csupán egyet remélek, hogy Ti ezután már mosolyogva ébredtek: itthon.

Ha bátrabb vagy tovább maradsz, s akár szeretsz ott élni ahova elvitt a zakatoló motor, akár nem, eljön az a  nap, amikor a csupasz puszták látványáért mindened odaadnád. S Te ekkor rohansz sírva vissza:  a hazádba. De Te ekkora már megjártad a purgatórium minden bugyrát. Ekkora Te már nem gyengeségből szaladsz vissza. Nem! Te már nem vagy ugyanaz többé.

Te már érzed, amit én érzek: hogy szerelmes vagy! Szerelmes vagy a Hazádba. De talán ekkora már van egy másik életed, mely azt kívánja, hogy hamarosan behúzd a zipzárt újra, és lépj a szokásos, de nem  megszokható útra: szemek, zúgó motrok… Ilyenkor Te márcsak egy vendég vagy, de talán a legkedvesebb, legjobb, legszeretnivalóbb vendég, amit egy haza megkívánhat. Egy olyan vendég, aki szerelmes abba, amit kap, lát, hall, érez és elborítja a rózsaszín köd minden alkalommal, amikor meglátja a neved:    Magyarország!

Igen, ez a hazaszeretet. Ez a hazaszerelem.
Öröm- és fájdalomkönnyel. Sebekkel és emlékekkel. Múlttal és a bizalommal, hogy van Jövő is!

Viszlát hát Magyarország, viszlát hazám, viszlát szerelmem!

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s