Diego Garcia: A Paradicsom “kitisztítása” (HU)

Régi lapok között kutatva bukkantam egy írásomra még 2008-ból (21 éves voltam)! Elolvasva döbbentem rá, hogy a megírtakat tekintve nem sok minden változott az elmúlt 5 év alatt! John Pilger neve ma sem ismert széleskörökben, s a politikai kettősségek talán méginkább kiéleződtek. Így úgy éreztem, ha eddig nem, most megosztom mindazt, amivel én szembesültem akkori 23 éves naivitásommal:

Tisztelt Olvasóm! Mielőtt hozzákezdene ehhez a szívet szorongató igaz, modern-korabeli horrorhoz, szeretnék néhány gondolatot megosztani Önnel. Az oxfordi egyetemi kutató-munkámhoz kerestem anyagot, a nyugaton oly híres John Pilger-ről, az alábbi cikk szerzőjéről. Egy óra internetes kutatás után feladtam. Megdöbbentem. Otthon nem ismernék Pilgert? Ha nem ismerik, akkor nem is olvassák…és ha nem is olvassák, akkor titkok maradnak fedve. Titkok, amik még azok előtt is titkok, akik kutatják őket. Akkor mennyit tudunk mi, akik leülünk a TV elé és meghallgatjuk az az napra kiadott propaganda programot?! Semmit. A történelem ködösebb, mint valaha.

 Ha valaki két hónappal ezelőtt mesél nekem Diego Garcia-ról, jó földrajzi tudásom ellenére sem tudtam volna hova helyezni, a neve azonban ismerőssen csengett. Hogy miért? Elárulom. Ez az a Diego Garcia, ahol tudtak a 2004-es cunamiról! Tudták, látták, megmenekültek! Nem szóltak, mert ők titkosak, nem szóltak, mert mint mondták „ha mégsem lesz, a tévesriasztás okozta pánik milliós kiesést okozna a thaiföldi hoteleknek“. Ez igen! Szép emberi magatartás. Éljen Amerika és a liberális életfelfogás!

Időközben kezembe került Pilger: Freedom Next Time című legújabb könyve. Magyarul annyit tesz: Szabadság! Majd legközelebb. Döbbenetes. Néha le kellett tennem. Nem! Mondtam: nem! Ezek nem történhettek meg! És vitatkoztam a szobafalammal. És mégis. Kedves Olvasom ez mind igenis megtörténik. Hazudnak, lopnak-csalnak azok az országok, ahová annyian vágyunk, mert ott jólét van, mert ott van járda és virágágyás, mert ott nem koldulnak minden sarkon, – csak titkosan azt is – és mert ott az embereknek van pénzük flancos étterembe járni. A mi kormányuk is hazudik és lop, de még van remény…

Természetesen Diego Garcia az egyik véglet, és össze sem hasonlítható a mi kis-nagy magyar sorsunkkal. De ez a cikk erőt adhat. Erőt ahhoz, hogy küzdeni minden helyzetben lehet.

„Az élet változik: nyerni fogunk!“


Az eredeti cikk 2004 októberében jelent meg a The Guardian angolnyelvű lapban.
Diego Garcia: Paradise Cleansed by John Pilger (fordította: Gulyás Virág 2008-ban)

 Vannak olyan idők, amikor elég egyetlen tragédia, egyetlen bűntett, ami megmutatja nekünk hogyan is működik valójában a demokratikus arculat  mögött meghúzódó  nagy rendszer. Egy tragédia, ami segít megérteni, hogy a Világnak milyen nagy része játszik az erős hatalmak kezére és hogy hogyan hazudnak szemrebbenés nélkül a demokratikusnak vélt kormányok. Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi és a múltbeli iraki katasztrófákat, melyek nem mentesek a vér és könnyáztatta történelmtől, nem is kell messzebbre néznünk, mint Diego Garcia.

Diego Garcia története sokkoló, már-már majdnem hihetetlen. Egy britt kolónia, az indiai-óceánon félúton Afrika és Ázsia között. Egyike a 64 egyedi korall szigeteknek, amik a Chagos-Szigetvilágot alkotják. A szépség természetes és érintettlen jelensége, és egykor a békéé is.

S mit hallani róla most? „Amerikai B-52-es és titkosított bombázók szálltak fel tegnap éjjel a lakatlan britt szigetről, Diego Garcia-ról, hogy Irakot (vagy Afganisztánt) bombázzák.” – így utalnak rá futólag a hírbemondók.

„Lakatlan“. Ez az a szó, ami elfordítja a kulcsot abban a horrorral teli eseménysorozat ajtajában, ami ott, a szigeten lezajlott.

1970-ben, a londoni Védelmi Minisztérium megteremtette hősiesnek vélt  hazugságát: „Aktáinkban nincs említés semmiféle lakosságról és kitelepítésről“

Ami az igazat illeti: Diego Garcia-ba először a 18. században települtek le. Legkevesebb, mint 2000 ember élt ott akkor. Egy szelíd kreol nép, virágzó falvakkal, iskolával, kórházzal, templommal,  börtönnel, kikötővel, vasútvonallal, és kopra ültetvénnyekkel. Egy 1960-ban bemutatott film egyik szemcsés filmjelenete megértette velem, hogy miért hívta minden szigetlakó, akivel valaha is találkoztam ezt a helyet Paradicsomnak: a filmrészletben a lakók szeretett kutyái úszkálnak a csendes, védett, pálmákkal szegélyezett lagúnákban, halak után kapdosva. A jelent idilli. Ám mindez a végéhez közeledett 1961-ben, mikor is egy amerikai ellentengernagy lépett e sziget parjaira és ezzel meg is bélyegezte Diego Garcia sorsát: katonai körzetté vált, ami mára a világ egyik leghatalmasabb amerikai bázisa. Jelenleg több, mint 2000 katona tartózkodik itt. Ültetvények helyett más jellegzetességek épültek ki a szigeten: horgonyhely 30 hadihajónak, egy nukleáris raktár, egy lopakodó szatellit állomás, bevásárlóközpontok, bárok és természetesen, egy golfpálya. Avagy az „üdülési jog“, ahogy azt az amerikai katonák hívják.

Az 1960-as években Harold Wilson szakszervezeti kormánya két amerikai közigazgatási szervvel együtt a sziget „kisöpréséről“ és „lefertőtlenítéséről“ kötött szigorúan titkos szövetséget. Igen, pont ezeket a szavakat találhatjuk az amerikai dokumentumokban. A washingtoni Nemzeti Archívumban és a londoni Nyilvános Okmányirodában talált akták egy megdöbbentő elbeszélést is elénk tárnak olyan hazugságokról, amelyek most nagyon ismerősösen csenghetnek azoknak, akik fenhangon hazudnak Irakról a mai napig.

A dokumentum ezt írja le:  Ahhoz, hogy megszabaduljanak a szigetlakóktól, a külügyminisztérium kidolgozott egy alibi tervet: az ott lakók, csupán ideiglenes, átmeneti dolgozók, akik bármikor „visszatérhetnek“ az 1000 mérföldre lévő Mauritiusra. Mondani sem kell, mindez csupán fikció. Az igazság másképp hangzik: a legtöbb szigetlakó öt generációra visszamenően nyomon tudja követni az őseit, mint ahogy ezt a temetőik  bizonyítják is. A cél tehát, mint azt a külügyminisztériumi hivatalnok írta 1996 januárjában: „Minden létező rezidens átkonvertálálása (…) rövidtávú, átmeneti munkássá“.

S amit az akták még felfednek, az az angolok zsarnokian brutális magatartása. Már 1966 Augusztusában ezt írta Sir Paul Gore-Booth, a Külügyminisztérium állandó miniszterelnök-helyettese: „Nagyon keménynek kell lennünk ebben az ügyben. A gyakorlat célja az, hogy megszerezzünk néhány sziklát, ami aztán a miénk marad. Nem lesz ott többé bennszülött lakosság, kivéve persze a sirályokat“

Ugyanennek a hivatalos íratnak a  végén áll még egy kézzel írott jegyzet D.H. Greenhilltől, a későbbi Greenhill Bárótól: „A madarak mellett lesz még néhány Tarzan, Péntek, vagy rabszolga…” A címsor alatt pedig az igazi célmondat olvasható: „Fenn kell tartani a fikciót!“ Egy másik hivatalnok kézírása pedig sürgeti kollégáit a szigetlakók újraosztályozására, mint „a mozgásban lévő nép“ és „a további játékszabályok kitalálására“.

Az áldozatokról egyetlen szót sem ejtenek sehol. Csupán egy tisztviselő mutatott valamiféle aggódást, természetesen az esetleges lebukástól félve: „Meglehetősen nem helyénvaló“ az az állapot, hogy „azt indítványozzuk az embereknek, többé-kevésbé tisztességtelenül, hogy tartozzanak máshova“.

A dokumentum kétséget nem hagy afelől, hogy a miniszerelnök és még legalább három kabinet minisztere jóváhagyta ezt a fedő-storyt.

Elős lépésként, a szigetlakókat megvezették és könyörtelenül, megfélemlítve kényszerítették őket a távozásra: akik például sürgős orvosi ellátás miatt Mauritiusra mentek, soha többé nem térhettek vissza hazájukba, egyszerűen megtagadták tőlük a visszaút lehetőségét.

Amikor az amerikaiak megjelentek és elkezdték kiépíteni bázisaikat, Sir Bruce Greatbatch, aki a „fertőtlenítéssel“ volt megbízva, elrendelte a Diego Garcia-n élő összes kutya legyilkolását. Tudván, hogy ezek az állatok a szigetlakók legfontosabb jószágai, gyenge pontot érintett. Közel 1000 állatot fogtak be és eresztettek rájuk gázt, a katonai autók kipufogócsövn keresztül kegyetlenségüket mutatja, hogy „olyan tárolókba gyűjtötték a kutyákat, ahol emberek dolgoztak“ , így minden a szemükelőtt törtnént.  „…És mikor elvették a kutyáikat a gyerekeink csak sikítottak és zokogtak“ meséli a most 60 éves Lizette Tallatte.

A szigetlakók tudták: ez már  figyelmeztetés. A még ott maradt lakosságot ezután állatok módjára hajókra tömték fel. Mindenkinek egy táskányi értkéket engedélyeztek az „utazáshoz“. Ezek az emberek még nem sejtették, hogy maguk mögött hagyták az otthonaikat, a bútoraikat és az Életüket.

A megaláztatás mindennapos volt: egy viharos út alkalmával a kopra társaság lovai foglalták el a hajófedélzetét, míg a gyerekeket és nőket a rakománytér madár trágyás részébe kényszerítették. Seychelles-re hurcolták őket, ahol egy hegytetején lévő börötn várt rájuk addig, amíg Mauritiusra nem szállították őket. Odaérkezvén  pedig egyszerűen kidobták a „szállítmányt” a kikötő dokkra s mindennemű humanitárián segítség nélkül hagyták ott őket.

Száműzetésük első hónapjaiban, a szigetlakók még próbáltak harcolni e kegyetlenség és illegalitás  ellen, de erejük megtört és az öngyilkosság, gyermekhalál napi eseménnyé lett.

 „Az orvos azt mondta, a szomorúságra nincs gyógyszere, nem tudja megmenti őket“, így emlékszik vissza Lizette, aki két gyermekét veszítette el ezekben a hónapokban. A 79 éves Rita Bancoult-nak pedig két lánya, fia és férje hunyt el ezekben a hetekben. „Mikor a férjem megtudta, hogy a család soha többé nem térhet haza, szélütést kapott és meghalt.“

Ezeknek az embereknek most Mauritiuson nincs életük, nincs munkájuk, nincs otthonuk. Egy  teljesen eltérő élethelyzetbe kerültek, amire nem voltak felkészítve. Munkanélküliség, drogok és prostitúció pusztítja kivetett társadalmukat.  Mindenki úgy kapszkodik az életébe ahogy tudd.

Egy írni és olvasni tudó (igen, ez nem mindennapos) ember hosszú évek után elérte, hogy az ügyet az angliai bíróság elé vigyék. Ennek jóvoltából jutottak a Diego Garciaiak némi kártalanításhoz. Több mint egy évtizeddel később kevesebb, mint £3,000 (1032000 Ft) kaptak  fejenként. Ez az összeg volt a britt kormány nagylelkűsége,  holott köztudottan  ez még a felhalmozott tartozásuk részét sem fedte.

A brit kormány viselkedése több szempontból is undorító és a valaha tapasztalt legaljasabb: 2000-ben a szigetlakók történelmi győzelmet arattak a legfelsőbb bíróság előtt, ami az illegális kitelepítésük ügyét intézte. A kihirdetett pozitív bírósági döntést követő pár órában azonban, a Külügyminisztérium kijelentette, hogy a lakók visszatérése Diego Garcia-ba lehetetlen. Oka? A Washington-nal kötött „szerződés“. Habár ezt nem lehette így kimondani, hisz a megállapodás a Parlament és a U.S. Kongresszus nyílvánossága előtt titkosítva volt

Szóbajött a több érinttelen sziget betelepítésének lehetősége. Erről azonban egy úgynevezett „megvalósíthatósági tanulmány“ hozna határozatot, ami még midnig várat magára. A helyzetet még „érdekesebbé“ teszi Prof. David Stoddart kimutatása: a világ fennhatósági joga a Chagos övezetben, „értéktelen“ és „egy bonyolult kitalálós játék“.  A „tanulmány“, ami kapcsán nem konzultáltak egyetlen szigetlakóval sem,  tovább feszítette a húrokat. Eszerint ugyanis a szigetek „süllyedésben“ vannak, így nem betelepíthetők.  Ez nagy hír lehetett az amerikaiaknak is, akik egyre több és több bázis létesítményt építettek. Ennek ellenére az US haditengerészet az ott található életkörülményeket oly csodálatosnak írta le, hogy az már majdnem „hihetetlen“.

Mára egy vissza-visszatérő jogi ügysorozat lett  Digeo Garcia-ból. 2003-ban azonban a szigelakókat elutasították bármiféle kompenzációtól. A Kormány felbújtására és támogatásával,  a bíróság hagyta, hogy bántalmazzák és megalázzák ezeket az embereket a tanúk padján.  Az akkori Ousley bíró  ‚mi‘ személyes névmásai pedig folytonosan azt sugallták , mintha a Bíróság és a Külügyminisztérium ugyanazon az oldalon állna.  Tavaly (2003) Júniusában, a kormány felhasználta a már ugyan elavult királyi előjogát, és  megsemmisítette a 2000-ben hozott, némileg humánus, bírósági végzést. A határozat ezúttal kimondta: a szigetlakók számára a hazatérést örökre megtíltjuk. Ugyanazokat a totalitárius erőket használták ki, mint 40 évvel ezelött a titkos kitelepítéshez; Ma pedig Blair-t  ez „hatalmazza fel“  az Iraq elleni illegális támadásra is.

Az ügy itt ezzel azonban még nem ért véget. Egy villanyszerelőként dolgozó ember, Olivier Bancoult, illetve a szívós és kitartó londoni ügyvéd Richard Gifford vette kezébe az eseményket. Támogatásukkal a szigetlakók az Európai Emberi jogok Bíróságához fordulnak fellebezésért, s ha kell mégtovább.

A nemzetközi büntetőjog törvénykezésének 7. Cikkeje egyértelműen kimondja, hogy a “deportálás vagy  a népesség erőszakos áthelyezése …. Kiűzetés vagy egyéb más kényszerítő erő által“  emberiség ellen elkövetett súlyos bűncselekmény.

Látva a Bush bombázók felszállását, az egykori paradicsomról a chagod-iak nem fogják engedni, hogy ez a bűntett visszhang nélkül elvesszen a történelembe.

A Világ változik: és mi nyerni fogunk“ mondja a tettrekész Bancoult.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s