“Gratulálunk az önéletrajzodhoz, de hol önkénteskedtél eddig?”

Ilyen és ehhez hasonló útravalókkal indultam el a 16 órás vonatúton Brüsszel felé. Senki nem értette igazán miért veszek ki szabadságot a munkahelyemen, miért ülök vonatra és miért töltök majd el közel egy hetet Brüsszelben azért, hogy úgymond „ingyen” dolgozhassak.
Bevallom a sok értetlen tekintet már-már kérdőjeleket ébresztett bennem is, de ezeket szigorúan elrejtettem és a legnagyobb határozottsággal ültem vonatra – a Keleti pályaudvar késő esti lakóinak kissé mámoros pillantásai mellett.

DSC00872

Előzményként annyit: 85-ös születésű vagyok, átmeneti generáció a régi és az új korszak között. 2007-es angliai Erasmus diákságomig még csak nem is találkoztam az önkéntesség fogalmával. Persze ez valószínű az én hibám is, de hát hiába bármiféle nyitottság, ha egyszerűen a társadalmunk mindennapi működéséből és így neveltetésünkből még hiányzik valami. Valami, ami a nagy Nyugaton már a fiatalok ereiben csörgedezik. De erről majd később. Angliában, kötelező szakmai gyakorlatot keresve szembesültem először a problémával: „jó-jó, gratulálunk az Életrajzodhoz, de hol önkénteskettél eddig?” Tessék? –kérdeztem teljes értetlenséggel. Önkénteskedni? Hát, hm, nálunk az nem szokás…. „Még egy Mc’Donaldsban sem dolgoztál pár hetet?” Próbálkozott tovább a HR-es hölgy. Itt teljesen leblokkoltam. Dolgoztam családi vállalkozásban, multinacionális vállalatnál, egy neves Operaháznál és nekik mégis egy Mc’Donaldos tapasztalat kéne?! Akkor még nem értettem, amit most, 4 évvel később már igen…

Júliusban találkoztam az alábbi felhívással: Young Volunteers Stand Up! The II Youth Convention on Volunteering . Még aznap jelentkeztem. Csak úgy, valami tudattalan zsigeri reakcióból. Nem merültem bele a részletekbe, csak megtetszett, hogy Brüsszel, Európai Parlament, Önkéntesség, Fiatalok… Majd már szinte meg is feledkeztem erről, amikor augusztusban e-mailt kaptam a European Youth Forum szervezőitől, hogy napi hány órát tudnék elvállalni, mert bekerültem a kiválasztott csapatba. Itt már leültem egy pillanatra és nagy google-zésbe kezdtem. Majd hirtelen azt éreztem, hogy valami izgalom tör rám. Wow! Én tényleg részese lehetek majd ennek az élménynek? És csak olvastam tovább a sorokat. „Önkéntesek az önkéntesekért”… ”A legnagyobb civil rendezvény az Európai Önkéntesség Éve alatt”…
…S a vonat elindult. Kedd késő délután érkeztem meg Brüsszelbe, arra a helyre, ami az elmúlt 6 hónapban otthonom volt, így ismerem minden szépségét, kihívását. Ugyan több barátom is felajánlotta, hogy aludjak nála az esemény ideje alatt, hiszen mégis kényelmesebb, mint egy Hostel; határozottan nemet mondtam: hiszen én önkéntesnek megyek! (bármit is jelentsen ez)

Átfagyva és elázva léptem be a Hostelbe, ahol egy fiatal lány mosolyogva ismertette a szabályokat: hajnali 1 előtt érjek haza, különben az utcán alszom, reggeli 7 és 9 között, de 8.55-kor pontban bezárják a reggeliző ajtaját, nincs dohányzás, nincs hangos zene. Érezd jól magad! Sosem voltam kollégista, de mindig is valahogy így képzeltem a „feelingjét”. Bementem a szobába. Két emeletes ágy, egy asztal és egy félig összedőlt tusolókabin látványa fogadott. Noha nem vagyok egy elkényeztetett lányka és az alkalmazkodás sem okoz gondot, volt valami izgalmas és kihívó az előttem álló napokban.

Este 8 órakor eligazító gyűlésre mentem az Európai Parlamentbe. Hiába 6 hónap napi kapcsolat ezzel az épülettel, belépve még mindig izgatottság és büszkeség tölt el.

Bemutatkozás, prezentációk, eligazítás, egyen póló, csoportkép. Majd 12-kor vissza a Hostelba. Másnap reggel 6-kor keltünk. Gyors reggeli és 7.30-kor már tettre késszen álltunk a Parlament előtti Esplenadon. (Addigra, nagy meglepetésemre kiderült, hogy igen nagy számban vagyunk magyarok).

A következő 4 nap teljesen egybefolyt. Teherautókból pakoltunk ki, sátrakat állítottunk fel, vasrudakat csavaroztunk össze, munkacsoport ülések résztvevőit segítettünk át a Parlament labirintusain, ebédet osztottunk, belga hercegnőnek álltunk sorfalat, majd sört csapoltunk és éjjel egykor a koncertek utáni szemetet takarítottuk fel. Kettő fele beestük az emeletes ágyunk adott szintjére és reggel 6-kor egymás álmára vigyázva, az álmosságtól mégis mindent leverve próbáltunk újjáéledni. Szenzációs élmény volt a 4 nap alatt már szinte hozzánk ragadt V-Volunteering pólóban érezni: tartozom valahova. A munka mellett természetesen volt szabadidőnk is, várost nézni, belga csokit venni a Grand Place-on,  sültkrumplit enni a Jourdanon, este pedig az örökké vibráló Place de Luxemburgon egy jó sörrel zárni a napot.S hogy mi volt a meglepő? Mindig mindenki mosolygott. Senki nem panaszkodott. Pedig hideg volt, esett az eső, és sokszor olyan munkát végeztünk, amire az irodai székben, diplomával a kezünkben, talán még degradálónak is éreztünk volna. De akkor és ott, egy volt a cél: együtt tenni egy cél érdekében. 

És ekkor értettem meg, hogy – azon kívül, hogy az Életrajzom egy hiányosságát végre befedhetem -, az önkénteskedésnek mi a valódi értelme. Ez az egy hét sok mindenre megtanított. Megtanított arra, hogy dolgozni nem csak pénzért lehet. (sőt! Az utolsó nap azt kértem, bár élhetnék még így egy kicsit.) Megtanított az igazi csapatmunkára (jaj, milyen elcsépelt is lett már ez a szó). Szembesített saját határaimmal, tűrőképességemmel. Elfogadásra és toleranciára tanít. A kulturális különbségek áthidalására, és élvezetére tanít. Arra, hogy a kollektív siker nagyobb siker, mint a belénk nevelt individuális eredmény felmutatás. Hogy egy közösen felmutatott sikeres rendezvény végezetével nem azt mondod, hogy ezt én csináltam, hanem, hogy MI csináltuk. Majd könnyes szemmel búcsúzol…

Hogy mit bánok igazán? – hogy mind ezt nem tapasztalhattam meg előbb. Ugyanakkor vallom, hogy ez nem csak az én/mi hibánk. Alapvető és szembeötlő a különbség a Közép-Kelet Európai és a Nyugati fiatalok felfogása között e téren. Míg egy velünk egyidős német fiatal nem fél úgynevezett „gap-year-t” tartani, hogy egy évre Afrikába menjen önkéntesnek, addig itthon még egy Erasmus félévtől is rettegünk, nehogy creditet, évet veszítsünk. Míg nyugaton a fiatalok mindennapi életének részévé válik az önkéntes munka, addig mi még mindig azt kérdezzük: minek tegyük, ha nem kapunk érte fizetést? Igen, van még mit bepótolnunk. Általában elítélem a kelet-nyugat megkülönböztetést, mert úgy érzem, sok minden a tévhitek ellenére jobban működik nálunk, keleten, mint a kontinens fejlettebb részén, s ami meg nem, annak általában történelmi okai vannak. Mégis azt kell hogy mondjam, ebben a kérdésben még fel kell nőnünk. Túl kell lépnünk a csupán materialisztikus és önös érdekeket célzó neveltetésünkön. És javaslom: ne hagyjátok ki ezt az élményt!

 

(Megjelent, 2011-ben a www.cafebabel.hu oldalon)

 
Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s