Nyílt levél Orbán Viktor Miniszterelnök Úrnak! (HU)

Orbán Viktor Miniszterelnök Úr
részére

Széchenyi rakpart 19.
1054 Budapest
Hungary

Brüsszel, 2014.03.28.

Kedves Miniszterelnök Úr!

 Nem ismerjük egymást. Vagyis talán helyesebb az a megközelítés, hogy az ismeretségünk „egyoldalú”. Én ismerem az Ön arcát, hangját, mozdulatait, kedvenc szófordulatait. Ismerem az értékrendjét, céljait és elképzeléseit is.

Mivel az illendőség úgy kívánja, engedje meg, hogy röviden én is bemutatkozzam: 29 éves, 2 diplomás, 4 nyelven beszélő magyar állampolgár vagyok. Magyar vagyok az utolsó leheletemig, magyar vagyok; az az igazi, büszke, már-már patrióta magyar. Állandó lakcímem mégis: Belgium.

 4 éve a brüsszeli járdalapok hallgatják magas sarkúm reggeli kopogását, 4 éve a BKV-jegyem árát egy úgynevezett STIB-nek fizetem, 4 éve a tb-járulékomat egy belga szervezetnek utalom, 4 éve magyar termékek helyett belga, francia, marokkói élelmiszert eszem… és 4 éve, hogy a fizetésemből félre tudok tenni.

Nem könnyű ez a „kivándorlás, elvándorlás, kaland-keresés” kérdése. A társadalmunkban harsogó támadások egyike, miszerint minden magyar, aki országának hátat fordít az hazaáruló; majd pedig az alaptalan, jól hangzó népmegvezetés a másik oldalról, miszerint: „menjünk, kint minden jobb”.

 A szomszéd kertje mindig zöldebb elcsépelt hiedelme.

Kedves Miniszterelnök Úr!

Én már nem tudom, hogyan definiáljam magam: Kivándorló? Elvándorló? Kaland-kereső? Észrevétlenül hajlok egyikből a másikba – észrevétlenül telnek az évek, s észrevétlenül eltelik egy élet.

 Honvágyam van. Mély! Az az igazi erekig hatoló, szívet hasogató, könnyeket csalogató honvágy. Nem tudom érezte-e Ön már ezt. Nem a tejfölt, a kolbászt vagy az erős Pistát hiányolom, bár tény, hogy még egy jó pörköltért is meg kell tennem 1400 kilométert. Nem! Ez a honvágy más: mikor lehunyom a szemem szinte érzem a vasúti sínek megszokott „vas ízét” a számban, hallom az Oktogon jellegzetes zsivaját, látom a Balaton megnyugtató kékségét, majd hirtelen a Hortobágy jól eső kietlenségét…

 Soha nem várt érzések ezek.

 Én Önre szavaztam. Nem titok. Felvállalom. S bevallom, négy év után más hazamenni. Nem mindenben értünk egyet, de a mérleg nyelve nem áll rosszul, s köszönöm, hogy Magyarország egy olyan ország lett, ami előcsalogatta ezt az eleddig soha nem érzett érzést: a honvágyat…

 De mégsem mehetek haza. Még nem. Pedig, őszintén, mindennapos gondolat. Még úgyis, hogy a hazaszerelem mellett a szerelem másik fajtája már Brüsszelhez köt. A gondolat mégis jön, de tett nem követi. Nem követheti.

 Kedves Miniszterelnök Úr!

Kérem, ne hallgasson azokra, akik azt mondják Magyarország élhetetlen, mocskos, bürokratikus, veszélyes, és úgy általában „minden rossz”. Ez nem az ország helyzete, ez csak a hozzáállásunké. Ahogyan minden elvágyódó, álmokat ringató, vágyálmokkal feltüzelve csomagoló barátomnak mondom: „Hidd el, itt a kert nem zöldebb, csak a hozzáállás színesebb!” Mert nem könnyebb itt sem.  A kenyér itt is pénzbe kerül, sőt még az áram is! Az embereknek itt is van rossz napjuk, sőt itt még az eső is lefelé húzza a szánk szélét! A metró itt is lerobban,  a sztrájk is mindennapos. És még sorolhatnám, de nem ezért írok Önnek!


S, hogy valójában miért is teszem?

Hogy elmondjam, miért nem megyünk haza. Hogy én miért nem megyek haza!

Miniszterelnök Úr!

 Ön mit tenne, ha a gyermekei 20 év kemény tanulást követően, eleget téve minden felsőbb elvárásnak, megszerezve minden kívánatos, tudást-felmutató, papírt, mégsem tudnának egyről a kettőre jutni?! Továbbra is Ön nyújtaná az otthon biztos melegét, a havi kiegészítő zsebpénzt, s egy-egy jutalom utazás költségeit is Ön állná?

 Tehát gyermekei megállnának az egynél, hiszen többre nem futja. Még egy kedvezőbb felállásban is csak megélni lehet!

S itt álljunk meg egy perce: megélni! Hogyan is hathatna inspirálóan ez a szó ránk?! Én nem megélni szeretnék, én élni szeretnék! Nem nagylábon, csak olyan 36-os, közepes méreten.
De nem megy! Ennyi pénzből nem.
S akkor még nem is említettem, hogy szeretnék tervezni is. Nem mindig csak a napi menüt, de a jövőmet. Lakást, babaszobát, egy-egy balatoni hétvégét.
De ez sem megy! Ennyi pénzből nem.
S szeretnék biztonságot is. Nem csupán az ajtómra felszerelt extrazár adta biztonságot, hanem az életem kacskaringós, tekervényes útjain megóvó anyagi biztonságot.
De ez sem megy! Ennyi pénzből nem.

 Kérem, ne haragudjon a fiatalokra, ha elmennek, de(!!) kérem ne is essen az önámítás csapdájába azzal a jóleső megközelítéssel, hogy ez csak kalandvágy. Mert a kalandvágy addig kalandvágy csupán, míg az első fizetést meg nem kapjuk. Csupán addig az, amíg az első saját tulajdonú IKEA bútort, majd konyhai „kezdőcsomagot”, majd biciklit, majd autót meg nem vesszük… Vagy csupán addig, amíg szívünk másik felét nem ajándékozzuk valakinek. Ettől a ponttól kezdve már nem kalandvágy, ez már a letelepedés első lépcsőfoka. S ezzel veszélyes zónába kerültünk. Vagy akár írhatnám azt is: Kérem, vigyázzanak: narancssárga riasztás!

 S hogy mégis mit szeretnénk?

 Választási lehetőséget!

Lehetőséget arra, hogy amikor a kalandvágy elmúlik, választhassak és a gazdaságtanból jól ismert haszonáldozat költség (opportunity cost) paradigma ne azt éreztesse velem, hogy nem is volt elszalasztott alternatíva.

Szeretném, hogy amikor megállok életem kereszteződéseinél, tudjam, hogy a bal és a jobb telezöld, még ha másirányból is, de egyenlő célhoz, egyenlő életminőséghez vezet.

 Ma még erősen kátyús a hazavezető út.
Ma, még túlságosan hangsúlyos a hazatérést elemző pro-kontra listám egyik oldala.

 Ma még nem választhatok.

 Nem azt kérem, hogy különböző marketinges guruk segítségével prevenciós kampányokat gyártsanak „Állítsák meg a vándort!” felszólítással, s azt sem, hogy szép fotókkal és a Túró Rudi okozta hiányérzettel hazacsalogassanak. Ez nem segít. Ez csupán a honvágytól már így is telecsordult szívemet keseríti csak jobban.

 Bevallom Önnek, mára Magyarország sok szempontból élhetőbb hely, mint az elképzelt, nyugati alternatívák, s igen, javaslom mindenkinek, hogy tegyen egy vándorutat, hogy ne más kertje után vágyakozzon minden reggel, hanem lássa meg a saját kertje igen élénk zöldjét is. Értékelem és köszönöm, hogy Magyarország egy élhető országgá nőtte ki magát.

Tudjuk továbbá azt is, hogy a pénz nem minden, s önmagában nem boldogít. De egy életünk van, így nem lehetünk hipokraták, s nem folytathatunk kényelmes struccpolitikát sem: az egyenlet végén egy a lényeg, hogy a végösszeg pozitív vagy negatív. Vagyis, hogy az az ország, ahol reggelente útjára indítom egy újabb napomat, engedi- e, hogy éljek, tervezzek, biztonságban legyek.

 Ne gondolja azt senki, hogy a magyar rezidensfizetés azért egyharmada egy belga, angol, német, munkanélküli segélynek(!!), mert otthon az élet „olcsóbb”. Ez ma már nem állja meg a helyét. Nagy hirtelenséggel nyugati ország lettünk kínálatban, minőségben és árban is, de a ki- és befolyó tőke továbbra sem mutat jól a vagyonmérleg havi lebontásában. Így ezt nem fogadhatom el indoklásként!

S hogy mégis mit szeretnénk?

 Csupán azt kérem, hogy a 2 diplomámmal olyan fizetést kaphassak, ami lehetőséget ad arra, hogy éljek, tervezzek, biztonságban legyek. Hogy, az elvárt, s így elsajátított nyelvtudásomat használhassam, megbecsüljék, értékeljék – ne csak a papírt lobogtassam széllel szemben, s nézzem, ahogy a keservesen megszervezett idegen szavak a széllel tovasuhannak! Hogy a tudásomat, amit külföldről hazahozok, ne elátkozzák, s megvessenek érte, hanem két kézzel kapkodjanak az érték után. S, hogy az állásinterjún ne azt kérdezzék még ma is, hogy ki az apád, ki az anyád és mi a foglalkozásuk, van-e felsőbb körökben mozgó rokonom, hanem azt, hogy mit tettem le önerőmből a nagy- magyar-asztalra.

 Csupán azt szeretném, ha Belgium, Anglia, vagy Németország mellett Magyarország egy erős alternatíva lehetne. Olyan, ahol a generációm és az utánunk felnövő fiatalok hasonló életet tervezhetnek maguknak, mint nyugati társaink.

Kedves Miniszterelnök Úr!

Nem többet, csak ennyi kérünk!

S ha ezt megkaphatjuk, a többi már jön magától… s talán már nemcsak a honvágy szele csiklandoz majd meg bennünket, de már a bőrönd is lekerül a szekrény tetejéről… Ekkor már lesz választási lehetőségünk, s tudjuk, hogy van hova és miért hazamennünk.

Nincsenek utópisztikus vágyaink, bár a Y-generáció tény és való, talán kissé erőszakosabb, mint az Öné vagy a Szüleimé volt. Mégsem érzem, hogy bennünk van a hiba. Mi csak életet, jövőt és biztonságot szeretnénk!
És ezt csak most kérhetjük! Hiszen észrevétlenül telnek az évek, s észrevétlenül eltelik egy élet…

 S végezetül: Ön még négy évet kér tőlem, tőlünk. Amennyiben bizalmamat ismét Önnek adom, bízhatok-e az „éljek, tervezzek, biztonságban legyek” hármas alappillér letételében? Bízhatok-e Önben úgy, ahogy Ön bízik bennünk?

Köszönettel,
Gulyás Virág

————————————-

Az eredeti levél letölthető innen Nyílt levél Orbán Viktor Miniszterelnök Úrnak!

A dokumentum megosztható. Szöveg kiemelés csak abban az esetben megengedett, ha az a levél tartalmán nem változtat és az eredeti forrás feltüntetett. 

Advertisements

8 thoughts on “Nyílt levél Orbán Viktor Miniszterelnök Úrnak! (HU)

  1. Szia Virág! Értékelem a kezdeményezésedet, csak így tovább! Örülök hogy a politika iránt érdeklődő kevés magyar fiatal közé tartozol!
    Nagyon jó lenne egy kávé mellett elbeszélgetni akár konkrétumokról is, szerinted hogyan tudna a kormány a jelenlegi gazdasági helyzeten változtatni és hogy vajon te látsz-e bármilyen lehetőséget otthon. Akár munkavállalási, munkahelyteremtési, akár befektetési szempontból. Szólj ha ráérsz a héten?
    PS: az én blogom is twentyfourteen natúrban, tehát erről is beszélhetünk 🙂

    Like

  2. Kedves Virág!

    Értem a gondolatot, de… mi köze ennek a Miniszterelnöknek? Értem én, hogy ő van az állam piramisának csúcsán, de az állam csak egy töredéke az országnak.

    Azt kéred, hogy az állásinterjún ne azt kérdezzék, hogy kik a szüleid, és vannak-e kapcsolataid “felsőbb körökben”… Kérdez ilyet valaki állásinterjún? Meg a közigazgatásban esetleg… de magánszférában miért kérdezne akárki ilyet? Vagy ha kérdez, azt hogyan tudja a Miniszterelnök megváltoztatni? És főleg hogyan tudja 4 év alatt megváltoztatni?

    Értékelem az érzéseidet és az őszinteségedet… De miből gondolod, hogy egy Miniszterelnöknek (bármelyiknek) megvan hozzá a hatalma, hogy 4 év alatt nyugati fizetéseket teremtsen egy 40 évnyi kommunizmus és 25 évnyi vadkapitalizmus után?

    Németországban, Belgiumban, Angliában azért működik úgy a világ, ahogy, mert a legutóbbi háború, amelyik hazánkat lerombolta, az vagy nem érintette őket, vagy már 70 éve van annak, hogy irtózatos amerikai segítséggel (Marshall-segély) újjáépítették őket, és 40 évig fejlődhettek, amíg mi egyre csak lefele ástuk magunkat a morális, gazdasági, és politikai mocsárba…

    Hogyan gondolhatod komolyan, hogy ezt bárki 4 év alatt jóváteheti? Még akkor is nehéz lenne, ha MINDEN magyar összefogna, és egy irányba húzna… és ezt Te egy embertől várod? Nem tűnik reálisnak…

    Remélhetőleg teljesül a vágyad, és hazajöhetsz egykor. De erre most is megvan a lehetőség, hiszen én magam is fiatal vagyok (27 éves), én magam is beszélek nyelveket, van diplomám is, és bár biztosan nem keresek annyit, mint Te odakint, de azzal a megelédegettséggel végzem mindennap a munkámat, hogy a hazámért dolgozom. És lehet, hogy sose lesz húszmilliós BMW-m, és lehet, hogy még sokáig nem engedhetek meg magamnak medencés villát, vagy karib-tengeri nyaralást, sőt talán még a munkámat is el fogom veszteni (talán többször is), és ilyenkor meg kell majd húznom a nadrágszíjat… de abban biztos vagyok, hogy a munkámmal majd a gyerekeimnek jobb lesz.

    Megértem én azt is, hogy miért vagy kinn. De kérlek Te meg értsd meg azt is, hogy én meg miért vagyok itt. És azt is, hogy ha 4 millió másik magyar tud dolgozni, és 6 millió másik meg élni ebben az országban, akkor lehet, hogy Neked is sikerülne… persze, nem olyan egyszerűen, mint Belgiumban. De talán mégis megérné…

    Nem pontosan értem, hogy mi volt a célod a leveleddel, de örülök, hogy elolvastam, és remélem, hogy Te is hasonló örömmel olvastad az én válaszomat.

    Üdv,

    Méri Csaba

    Like

  3. Kedves Mindenki,

    Nyilvan otthon is vannak jo munkahelyek, jo fizetesek, olyan emberek, akik konnyen megelnek, illetve az erem masik oldalat nezve itt (Angliaban) is vannak utolso, alja munkak, minimalber es olyan emberek, akiket nem vigasztal az, mennyivel tobb lehetoseg van. Amit en ki szeretnek hangsulyozni ezek kozul, az a lehetoseg. Nem voltam meg tul sok allasinterjun, de bizony nagyobb esellyel indul az ember, ha van ajanlasa – szemelyes tapasztalat, pedig CSAK egy gyarrol beszelek -, bar teny es valo, hogy a fizetesen ez semmit nem valtoztat, csak jo par ember neha mar attol jobban erzi magat, ha egyaltalan allasa van. Kijottem Angliaba (jelzem, most mar 7 eve dolgozom, erettsegi ota), remelve ugyanazt, amit sok mas, otthonrol elvandorlo magyar ember remel: azt, hogy itt majd osszeszedek (mondjuk) 5 ev kemeny munkaval annyi penzt, hogy otthon legalabb sajat lakasom es autom lehessen, es ne kelljen mar a legelejen hitelt felvennem. Eltelt egy ev, dolgoztam tovabb. Eltelt meg egy, folytattam, mar magasabb beosztasban. Eltelt meg egy ev, majd alaposan atgondolva a dolgokat, belekezdtem egy egyetembe, ahol jelenleg is designing-ot tanulok, mivel itt kint ez egy eletkepes szakma. Nem jon ki az 5 ev sehogy, en is tudom. Ezt azonban csak es kizarolag a Csaladom miatt sajnalom. Azert, mert egy evben ketszer latom oket, holott szamtalan repulo elszall naponta a fejem folott. Faj is a szivem rendesen. Az viszont masik fajo pont, mikor megszuletik egy ilyen level, ami annyira eltalalja az erzelmi oldalat a dolognak, hogy konnyet csal az ember szemebe, majd jon valaki azzal, hogy otthon is meg lehet elni. Persze, hogy meg. Virag ugye leirta, hogy nem megelni akar (szamomra is azt jelenti a megeles, hogy egyik naprol a masikra), hanem tervezni, es biztos labakon allni. Ne mondja senki, hogy 4 millio magyar boldogan el, 6 millio pedig boldogan dolgozik (es el meg) Magyarorszagon, mert ez nem igaz, vagy akkor mar Szabolcs es Borsod nem Magyarorszag resze… Vagy ezek az emberek nem szamitanak? Tudom, hogy ott mi a helyzet, az emberek nagy resze pedig nemhogy husz millios BMW-rol nem mer almodni, de sokszor uj ruhakrol sem (es ez nem tulzas). Nem tudok ugy vegigmenni London utcain, hogy ne halljak magyar szot, biztos vagyok benne, hogy nagyon keves kozulunk az, aki azert jon ki (nagyon sokan raadasul takaritani), hogy luxus autot- es hazat vehessenek maguknak otthon. EN igy latom.

    Liked by 1 person

  4. Kedves Virág! Fantasztikusnak tartom leveled, szívemből szóltál. Bár soha nem hagytam itt Hazámat, de nagyon egyetértek leveled tartalmával. A biztonságos megélhetés itt már szomorú, de a múltté. Nem lehet tervezni, sorolhatnám…., úgyhogy köszönöm!

    Liked by 1 person

  5. Szerintem az a szanalom, hogy hiaba van itthon valakinek rendes munkaja, sehol sincs ahhoz kepest amit 20-30 evvel ezelott az a munka ert. Az en szuleim nem voltak vezeto allasban, rendes diplomas polgarok voltak, norlamis allassal, 3 gyerekkel. Szinte minden evben a horvat tengerparton kempingeztunk vagy a Tatraban vagy Balatonon. Es volt egy rendes kertes hazunk (7 szoba, 200+ nm). En ma sokkal jobban keresek mint a szuleim (az atlaghoz kepest) szinten 3 gyerekem van es lofaszt sem tudok felretenni, oda megyek nyaralni amit a szepkartyabol meg tudok finanszirozni es nyogom a szar videki hazam torleszto reszleteit. Mert a szuleim Budapesten epitettek 7 szobas hazat es mindezt 30 evesen (semmi komcsi hatszellel), en 40 vagyok es csak tartozasom van. Nem panaszkodnek igy sem, de a helyzet az, hogy en a mai napig nem a kormanyvaltast varom hanem a rendszervaltast. Itt semmi nem valtoazott az elmut 20 evben, csak az arak amik felzarkoztak a nyugathoz. A vezetoink ugyan olyan kommunista tolvajok mint regen voltak. Es es kurva nagy szanalom, azok az emberek akik fiatalon hanytak ettol most sajat maguk toljak ezt nagy elannal. Ez a Viktor gyerek is mekkora reakcios volt, most meg az egesz koleszos brancs ott van a konder mellett es pofatlanul lopjak a penzunket. Rogan tonival az elen. Hanyinger. Es a baj az, hogy nincs alternativa. Kiben bizhatnek? Fletoban? Az is egy balfasz. Bajnai? LOL Schiffer? Fuck. Vona? Ugyan mar…..

    Like

  6. Kedves Virág!
    2011 szeptemberben együtt dolgoztnunk azon a bizonyos önkéntes rendezvényen. Akkor nektek nem említettem, de nekem az az egy hét valahol az életemet mentette meg.
    Amikor kiutaztam, egy bőrönddel és 10 euroval a kezemben indultam el Győrből Brüsszelbe, egy egész napos kegyetlen bírósági tárgyalás után, ami után végigsírtam az autóutat Fehérvártól Győrig. Azon a szörnyű napon egy nap alatt öten szúrtak hátba és forgatták meg bennem a kést. Akkor egyetlen dolog tartott vissza attól, hogy soha többé ne jöjjek haza. A gyermekem.
    Ha akkor a perem jobban alakul, talán már nem lennék itt én sem és ő sem. Csak azért voltam még Magyarországon, mert ez függőben volt. Egy hónappal később életem legnagyobb traumáját éltem át, amit biztosan nem élek túl, ha nincs az az egy hét Brüsszelben, ami segített feltöltődni. A magyar igazságszolgáltatás 1 hét alatt elszakította tőlem a gyerekemet, odaadta őt egy bántalmazó apának, akitől azért váltam el, mert ütötte az egyetlen kislányomat, és kizártak a saját házamból. Elvesztettem mindent, amiért 10 évig keményen dolgoztam. 3 éve azért küzdök, hogy életben maradjak. Ez a kormány hagyta, hogy pár év alatt elvegyenek tőlem mindent, ami a minimális biztonságot jelenthetné. Először a kicsi gyerekemet, aztán a házamat, aztán az egészségemet (miután Brüsszelből hazajöttem, rá egy hétre bántalmazás miatt megsérültem és aztán 1 év alatt félig lebénult a karom, végül meg kellett operálni, azóta sem jött igazán helyre), majd a betegség miatt a normális munka lehetőségeket, végül az állásomat is.
    Jelenleg 4 értékes diplomával és több nyelvtudással esélyem sincs elhelyezkedni, mert amint megtudják, hogy a jobb kezem beteg, sírva menekülnek.
    Két éve nem léphetek be a saját házamba, albérletről albérletre vándorolok, létminimum alatti (most konkrétan NULLA) rendszeres jövedelemből élek, alig látom a kislányomat, a lányom pedig már belebetegedett az anyahiányba, 2 éve antidepresszánssal él, és annak mellékhatásaitól meg az apja autoritásától szenved.
    Sajnos azt kell mondjam, itt nem hogy megélni nem lehet, de sok esetben túlélni sem. Nem emberhez méltó környezet ez már.
    És sajnos rájöttem, hogy mindez valahol szándékosan van így. Ha letöröd a néped önbecsülését és akaratát, és lefoglalod napi megélhetési gondokkal, akkor bármit megtehetsz vele…
    Ezt Orbán úr nagyon jól tudja… Azt a bizonyos letörést pedig a magyarokkal kiválóan meg is lehet tenni, mert sosem fognak össze.
    Valamikor annyira nem érdekelt a politika, hogy a barátaimmal azon viccelődtünk, hogy ha én egyszer politikus akarnék lenni, akkor már nagy gáz van….
    Hát elérkezett ez is. Az idei választásokon én is képviselő jelölt voltam.
    És a saját szememmel láttam, mekkora bunda volt az egész választás.
    Számomra az egész rendszer hiteltelenné, vállalhatatlanná vált.
    Akkora csalódások értek, hogy eljutottam oda, hogy talán már honvágyam sem lenne… Nem embernek és nem nőnek való vidék ez…
    Nekem külföld másfél év alatt többet adott, mint ez az ország 35 év alatt. Itt mindig csak túléltem, sosem voltam igazán boldog, Ha voltam, akkor sem kifejezetten azért, mert itthon voltam, hanem azért, mert úgy neveltek, hogy a kicsit is értékeljem.
    Most elvileg boldognak kéne lennem, mert már nincsenek főnökeim, nem kell megfelelnem senki rigolyáinak, vannak saját cégeim, amikből sokat ki lehet hozni, amikkel idővel valóra válthatok régi álmokat, és egy párom, aki nagyon értékes ember és megbecsül.
    Ebből a formációból egy normális környezetben egy harmonikus életet lehetne felépíteni,még 38 évesen is.
    De úgy érzem, itthon minden az ellen dolgozik, hogy egy gondolkodó ember sikeres legyen, és százszor többet kell közdenem azért, ami máshol magától értetődő lenne.
    Emellett, ha itt maradok, az elkövetkező 10 évem arra fog rámenni, hogy életem összeomlásának romjait eltakarítsam és újból építkezzek.
    Hogy rendezzem az adósságokat.
    Hogy visszaszerezzem a gyerekemet, mert tudom, hogy mellettem a helye. Elmegyek a végsőkig, és ha kell, beperelem az államot és mindenkit, akik ártottak neki és nekem. A sajtót sem hagyom ki.
    Hogy kártérítésre pereljem azokat, akik minket egymástól elszakítottak.
    Hogy visszaszerezzem a vagyonomat, amit azok, akikben 10 évig bíztam, úgy vettek el tőlem, mintha csak kiraboltak volna.
    Hogy megőrizzem vagy visszaszerezzem azok bizalmát, akik sokáig, vagy mindvégig hittek bennem.
    Hogy segítsek azoknak, akik hozzám hasonló helyzetbe kerültek.
    Hogy felkészüljek az újrakezdésre, és képes legyek újra bízni.
    Szerencsére úgy neveltek, hogy képes legyek túlélni egy háborút is.
    Mindig felállok, és felsegítek másokat is. De ha felállok, akkor kő kövön nem marad…
    Aztán 40 évesen, a tőlem megszokott lelkesedéssel kezdek nulláról…
    Nem zárom ki, hogy erre már nem Magyarországon fog sor kerülni.
    Úgy érzem, a fentieket olvasva, sokan meg fogják érteni, hogy miért.
    A hazaszeretet szép dolog, de ha azzal egy ország vezetői visszaélnek, arra nincs mentség. Az enyémmel nagyon sokan visszaéltek. És mindenkinél eljön az a pont, amikor betelik a pohár.
    Soha többé nem bízom sem a tudásomat, sem a gyerekemet, sem a jövőmet olyan vezetőkre, akik képtelenek a feladatukat felelősen és alázattal ellátni, akik alkalmatlanok arra, amit vállaltak.
    Én az a bizonyos kakukktojás vagyok egy olyan országban, ahol nem hálás szerep kakukktojásnak lenni, mert csak tyúktojásokat szeretnének látni, és azokat is jó keményre főzve.
    Én bizony kakukktojás akarok maradni, nem akarok megfőni…
    Akár itt, akár máshol, de mindig az leszek… egy élő kakukktojás 🙂

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s