Ma vagyok Valaki igazán

Belecsöppentem. Bele, a közepébe. A kampány közepébe. Senki nem kérdezte akarom-e! Csak úgy, rámnyomták az akaratot. A reptéren üdvözölt, végig kísért a hazavezető úton, majd a szobám ajtajánál nyomott az arcomra egy csókot és otthagyott. Vagyis inkább én hagytam ott Őt. Gyorsan becsukva a biztonságos zóna ajtaját. Kimerülve ültem le és tudtam, hogy egyedül ott, a szobámban lehetek ura a helyzetnek, egyedül ott választom meg akarom-e vagy sem, és egyedül ott honolhat a nyugalom pártatlan csendje. 

Nem tévedtem sokat. Az elmúlt egy hét, az úgynevezett ‘finish’, kimerítette érzékszerveimet. A füleimet a metrón hallott zúgó-bongó szavak, a szemeimet a televízió- és plakátsorozatok folytonossága, agyamat pedig mindezen egyveleg átszelektálása. Mert hát ugye, nem hiszünk el mindent, amit látunk s hallunk?!

 

Tegnap, a Kossuth tér csodásan felújított kövein állva azon gondolkodtam, hogy az engem, háztól házig kísérő kampány-társak változtatnak-e valamit az X-em helyén. Hogy a mosolygós egyenplakátok tollják-e feljebb, lejjebb, jobbrább, balrább a voksomat?
Tudnak-e változtatni egy leheletnyit is bennem a különböző allűrök és pózok, a cizellált szavak és fondorlatos körmondatok?

Nem élek itthon. De ezt talán már tudod. Így nem lehetek álszent. Nem állíthatom azt, hogy ugyanazt látom, érzem, élem át nap, mint nap, mint Te. Épp ezért a kampány-társak is másképp közelítenek felém.
Távolságtartóan. Ez a helyzet! Állunk mereven egymás előtt és már nem tudják eléírni a bőröm felszínét, kétméteres távolságban maradunk egymástól, csakúgy, mint a Szent-koronától az őt őrző katonák a Parlement kupolája alatt. Tisztes távolság.

Nincs még olyan messze ’56, vagy épp ’89; még nem olyan porosak a képek, hogy felejtsünk. S csak ámulok-és-bámulok, amikor a szavazókorú honfitársak vállat vonva, flegmán odébbállnak: „Ugyan, már ez engem nem érdekel!” S élvezik tovább a nekik kijáró szabadságot; gyorsan becsekkolni a Starbucks-ba, s közben érezni a ‘happy’-t, majd betérni egy Palace moziba és megnézi Hollywood legfrisebb mozgóképeit, s közben pop-cornt majszolni. Ez adott. Mit kell ezen csodálkozni?! Hisz mindenki ezt csinálja. Nehogy már ez ciki legyen. 

De, valójában ciki. 

Az utca emberét kérdezgetvén a túlnyomó ‘többségnek’ már gondolat foszlányai sincsenek arról, hogy miért kell szavazni, miért fontos ez, vagy hogy tovább provokáljak, miért kiváltság ez! Felmerül a kérdés: nektek nem meséltek a nagyszüleitek, szüleitek? Ti nem ismertek ’56-os menekültet? Vagy, hogy leegyszerűsítsem a képet: ti nem tudjátok, hogy a mindennapi banán és sok színes magazin, amit te magától értetődőnek tartasz, 20 éve adott csupán?

Ez a gyors kép itthonról: magyar Magyarországon.

S mi van kint: magyar a Külhonban?

A beérkező regisztrálók számából érzem csak igazán, hogy a Levelem a honvágyról milyen távoli s pátoszi képet adhatot sokaknak. Hiszen, ha már az a csekély lobbi erő, amit még egyénként felhasználhatunk sem ébreszt már tüzet bennünk, akkor tényleg messzire távolodtunk a kaland-vágy fogalmától.

Így talán ma, a Levélben érzett önmagam definiálásával kapcsolatos dilemmáim kissé enyhülnek, hisz a fizikai-lelki távolság engem még nem égetett fel, még nem mentett fel a kötelességem alól.

Még nem ment fel az alól, hogy négy évente határozottan kezetrázzak – a legalább egyhétig buzgón kegyeimet kereső – kampány-társakkal. A reptérről hazáig kísértessem magam velük, majd ma elsétáljak a számomra kijelölt urnáig és büszkén eleget tegyek a demokratikus állam polgárát illető kötelezettségémnek, s tegyek a hazámért: szavazzak!

Érzed már, hogy Te miért vagy Valaki ma?

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s