Hogy is van ez?! (HU)

Hogy is van ez?! – kérdeztem önmagamtól 5 perccel a beszélgetés után. Nem láttalak, nem tudtam mi van Veled. Csak azt tudtam, hogy létezel. Kislányok voltunk amikor egymásért szorítottunk a balett-rúd mellett állva, hogy remegő lábaink emlékezzenek a ritmusra, az irányra, a kombinációra. Azon ritka kapcsolat volt ez, amit még nem mérgezett meg a győzelmi-és szerepvágy versenye, még nem fertőzte meg a napi küzdelem a színpadért, a tapsért, a siker-babérokért, s így még nem egymás ellen, de egymásért voltunk. Még emlékszem ahogy a diagonál sasszé előtt cserfesen egymásra néztünk, ahogy a szülői bemutató előtt kontyot tűztünk és egymás gyerek-koreográfiáját elemeztük. Ebben a kisvilágban még élt a bűvölet, a báj, a kellem. Ez még az a világ volt, amiért a kislányok balettcipőt kérnek és tüllszoknyát húznak és megszeppenve keresik a kiutat az 5. pozíció kínos kuszaságából.

Aztán eltüntél. Vagy én tüntem el. De a kis balettvilágunk eltünt. Nekem jött a zord és érzéketlen balett-világ, profivá lettem. S ugyan ez még ideig-óráig megmentett a való világtól, s a színpad átvarázsló vagy elvarázsló sajátossága még befedte az álomittas, vágyittas szemeimet, a sorsát azonban senki nem kerülheti el.
Te eközben már a való világot élted. Tudom, hogy szerettél volna Te is belépni a mesébe, de nem engedték. Becsukták előtted az ajtót, soha meg nem tudván mit okoz ez egy ksilány lelkében. Őket ez sosem érdekli.

S lehet, hogy akkor Te az én életemet kérted minden este. Én pedig minden reggel a legnagyobb természetességgel indultam el az álom felé, hogy küzdjek érte. Néha gyűlöltem, el akartam menekülni, fájt és zokogni tudtam volan; de talán Te még akkor is az én életemet kérted.

Elteltek az évek. Talán 15 év is. Tudtam, hogy valahol vagy, de már nem tudtam mivé is lett a sarokban magabiztosan és rendíthetetlenül mosolygó kontyos kislány. Tudtam, hogy sokáig fájt, de reméltem, hogy boldog vagy.

Aztán egyszer csak jön egy üzenet. És Te vagy az. Elmeséled hol voltál, merre vitt az utad és hogyan fogta meg a kezed valaki. S hogy ebből a kézfogsából, hogyan lett család, mosoly és boldogság. Írod az utad szakaszait és Te még lehet, hogy nem tudod, amit én; de most én kérném az életedet. Nem azért, mert nekem rossz. Nem! Hanem azért, mert Te az előtted becsukodó ajtók elől szaladva bejártad már mindazt, ami előttem még csak kérdőjelek halmazaként jelenik meg.  Ahogy írtad, a Te kérdőjeleid már ponttá rendezőttek. Te nyertél azzal, amiről azt hitted, ha nem lehet a tiéd, elveszik az életed.

Jel volt-e, hogy megtaláltuk egymást újra? Vagy csupán egy véletlen, amiben nem is hiszek?!

Mindegyis talán. Mindenestre köszönöm!

Advertisements

One thought on “Hogy is van ez?! (HU)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s